A bennünk élő Nagy Inkvizítor – Carl Schmitt és Dosztojevszkij

of 8
All materials on our website are shared by users. If you have any questions about copyright issues, please report us to resolve them. We are always happy to assist you.
Information Report
Category:

Technology

Published:

Views: 25 | Pages: 8

Extension: PDF | Download: 0

Share
Description
A bennünk élő Nagy Inkvizítor – Carl Schmitt és Dosztojevszkij
Tags
Transcript
  Megjelent: Benedek Noemi Maria, Gellerfi Gerg ő (szerk.), Eotvozet. Acta Szegediensia Colegiide Rolando Eotvos nominati. 2011. 51-56. o. Dosztojevszkij műveinek recepciója szempontjából meghatározó jelentősége van a Nagy Inkvizítor történetének, amely mind az orosz, mind a nyugati kultúrában gyökeret eresztett.  A   Karamazov testvérek  ben elbeszélt történet szerint Jézus megjelenik Sevillában, de a Nagy Inkvizítor elfogatja, a szemére veti, hogy nem lenne szabad a Földön járnia, mivel nem képes boldogságot adni az embereknek, majd kivégezteti (D OSZTOJEVSZKIJ 2004: 312-334). A  recepció meghatározó iránya szerint Dosztojevszkij ebben a történetben a krisztusi tiszta hit a világban megvalósíthatatlan voltát ütközteti a földi boldogságot tudatosan immoráliseszközökkel biztosító államhatalommal. A következőkben ennek az ütköztetésnek egy egészenspeciális recepcióját, Carl Schmitt Nagy Inkvizítor - képét szeretném bemutatni. A recepcióegyediségét az adja, hogy a magát katolikusnak valló szerző Jézussal szemben az inkvizítoroldalára áll.   I.   Carl Schmitt és a Nagy Inkvizítor csábítása   Ca rl Schmitt rendkívül ellentmondásos alakja a német jogtörténetnek, hatása mégis tagadhatatlan. 1888-  ban született Plettenbergben, Westfáliában, ifjúkorában a jog mellettfőként irodalommal foglalkozott. Ekkoriban katolikus konzervatívként határozta meg magát,és Däubler  Északifény   című eposzáról írt katolikus szemszögű elemzést. Az első világháborútól sikerült távol tartania magát, azonban legkedvesebb barátja a magyar- zsidószármazású Ernst Jünger elvesztése, és a császári Németország összeomlása sokkhatáskéntérte. Még a háború alatt elvett egy bécsi szerb magát horvát grófnőnek kiadó házasságonkívül gyermekét, akitől később elvált. A húszas években újra nősült, ezért a katolikus egyházkiátkozta.    A weimari köztársaság katolikus konzervatív kritikáját fogalmazta meg, a pozitivista jog legalista felfogásával szemben a legitimitás fontosságát hangsúlyozta. Erősen decizionistanézeteivel és legnagyobb hatású művével, a  Politikai teológiá  val már ekkor nagy hatást váltott ki. 1932 -  ben a weimari köztársaság végóráiban is az elnöki diktatúra mellett érvelt, így akarván megakadályozni a nácik hatalomra jutását. 1933 -  ban, amikor azonban bekövetkezett a  Machtergreifung , azonnal belépet az NSDAP -  be, porosz államtanácsos lett és vezetőszerepe volt a tartományi önállóságot felszámoló törvény megalkotásában. Ugyanebben az évben a  Staat, Bewegung, Volk   (Állam, mozgalom, nép) című írásában érvelt anemzetiszocialista totális állam mellett, ez azonban nem aratott nagy sikert a náci párton belül. 1934-ben  Der Führer schützt  das Recht    (A Führer védi a törvényt) című cikkével kiállta hosszú kések éjszakája mellett. 1936 -  ban felerősödött kritikával kellett szembenéznie mindaz emigráció, mind a nácik részéről, sokan különösnek tartották, hogy a nácik sztár jogászaegy évvel a hatalomátvétel előtt még ellenezte az uralomra jutásukat. Egyesek szerint, hogy  Tóth Olivér István: A bennünk élőNagy Inkvizítor - C arl Schmitt és Dosztojevszkij  elejét vegye a támadásoknak, mások szerint –   kritikán felül mindig meglévő –   erősantiszemitizmusától indíttatva konferenciát rendezett a zsidóság a jogtudományon belüli helyzet éről, ahol indítványozta, hogy a zsidó szerzőkre csak zsidóságuk hangsúlyozása mellettlehessen hivatkozni. Ennek ellenére még ebben az évben a  Das s chwarze Korps   két cikkébenintézett ellene támadást, és kegyvesztett lett.    A háború alatt a  Lebensraum tudo mányosabb    verziójaként a Grossraum   elméletét próbáltakidolgozni, amely Spengler nyugat alkonya elméletéből kiindulva az angolszász tengeri  birodalom hanyatlását és egy új, a légierőre támaszkodó    birodalmi modell felállításátpropagálta, azonban a Harmadik Birodalom „hivatalos” jogászai mellett ez sem voltszalonképes, lévén nem faji, hanem kulturális - nemzeti alapon gondolta a német birodalmat  berendezni. Ebben a témában előadást tartott Budapesten, Bukarestben, Salamancában,Barcelonában és Párizsban. 1945 -  ben átélte Berlin ostromát, fogságba esett. Kétszer hosszabbideig őrizetben   tartották, majd örökre eltiltották    az oktatástól. Fogsága évei alatt írt a meg önmarcangoló  Ex captivitate salus című esszégyűjteményét, amelyben megpróbált a magyarázni a magyarázhatatlant: hogyan lett a náci rezsim kiszolgálója, úgy, hogy nem is őszakított a rendszerrel, hanem a rendszer ő  vele.  A börtönből szabadulva viss zatér t szülővárosába, és ott élt 1985-  ben bekövetkezett halálig.   Ebből a rövid vázlatból is kitűnik, hogy az életrajz talányos pontja az 1932/33 - as esztendő,amikor Schmitt választás elé került: a Nagy Inkvizítor és Jézus között választhatott, és ő aNagy Inkvizítor mellé állt (M UTH 1971). Olyannyira mel lé állt, hogy a háború után ki is  jelentette egy Jacob Taubesszel folytatott  beszélgetésben:   [...] aki nem látja be, hogy a jézusi kegyesség minden rajongásával szemben a Nagy Inkvizítornak egyszerűen igaza van, az sem azt nem értette meg, mi az Egyház, se m azt, hogy Dosztojevszkij –   saját érzelmei ellenére –   mit is mondott valójában „a problémafelvetés hatalmaáltal kényszerítve”.   (idézi: T  ALLÁR  2003: 91)  Azaz Carl Schmitt különös módon (konkrétan a Thessalonikibeliekhez írt második levél katekhon fogalmának interpretációja nyomán) arra a meggyőződésre jutott, hogy egyszerrefent tudja tartani azon állítását, hogy katolikus, és hogy Jézussal szemben a Nagy Inkvizítornak van igaza.   Hogy ez pontosan miért problematikus, azt a következőkbenszeretném röviden felvázolni: először a probléma nyugati recepciójához elengedhetetlen Max  Weber-i politikum- felfogást ismertetem, majd a recepció konkrét keretét, a schmittireprezentációelmélet mutatom be, végül a katekhon polit ikai- teológiai fogalmát ismertetem, és vonatkoztatom ismét Dosztojevszkijre.   II.   Max Weber és a kérdés német gyökerei   Max Weber a német szociológia, jogtudomány és politikai filozófia megkerülhetetlen alakja,aki minden problémafelvetés elején megjelenik ebben a korszakban. Tulajdonképpen nincsenez másként Carl Schmitt politikai teológiájával sem, és azt hiszem, a weberi értelmezési keretnélkül magát a kérdést sem lehet kellő mélységben megérteni.  Max Web ertől most két alapvető fogalmat, és annak eszmetörténeti konzekvenciáit szeretném  bemutatni: az egy  ik a világ elvarázstalanodása, a másik pedig a karizmatikus vezetőlegitimitásának kérdése.    Weber három ideáltipikus cselekvést különböztet meg: célracionális, értékracionális éstradicionális cselekvést. Ezek szerint, ahogyan a  Protestáns etiká hoz írt előszavában is írja , a  nyugati civilizációt nem a tudás és a technikai innováció minőségi és mennyiségi többleteemelete a többi civilizáció fölé, hanem a folyamatos racionalizálás etikaiból eredő aktusa.Kezdetben értékracionális döntésként létrejött a technikai fejlődés, a hatékonyságnövekedése, a gazdasági racionalizáció mint érték, amely ezután önálló szférát hozott létre a világban, és ez eredményezi a világ elvarázstalanodását. Eszerint tehát a világelvarázstalanodása az a folyamat, amelynek során egy célracionális, technicizált valóságautonómiára tesz szert egy értékracionális valósággal szemben, majd végül könyörtelenülmaga alá gyűri azt.    Ahogyan a premodern időkben az élet minden területén értékracionális cselekvések domináltak (azaz a cél a helyes cselekvés volt), úgy a modernitást a célracionáls (azazhatékony) cselekvés határozza meg. Ennek megfelelően a politikai közösség esetében is adöntéshozatal immár nem etikai alapon megy végbe, hanem hatékonysági alapon. Itt tehátalapvetően elválik a szubsztantív természetjog a pozitív jogtól és a legitimitás új kritériumávákizárólag a legalitás válik.   Így az állam irányítása szükségszerűen a technicizált bürokráciakezébe kerül, amely kizárólagos kontrollt gyakorol a legalitás felett.   Ehhez a képhez járul a karizmatikus vezető már a korban sokat bírált képe: mivel a közvetlenés széleskörű választójog mellett megtartott választások nem teszik lehetővé, hogy az egyesdöntésekben a választók széles köre kompetens legyen, kialakul a karizmatikus vezető s zerepe, aki személyiségével szavatolja az által a meghozott döntések integritását. Azaz mivelnem lehetséges minden kérdést teljes alapossággal minden választónak megismerni, ezért vezetőket választanak, akiket követnek, és akiknek elhiszik, hogy a helyes utat mutatják.   Ez egyfelől egy technikai jellegű meghatározás, lévén könnyen belátható, hogy nem reáliselvárni a választópolgárok összességétől, hogy minden kérdésben tájékozottak legyenek.Másfelől azonban   fölmerül problémaként a legitimitás kérdése: honnan meríti legitimitását akarizmatikus vezető? A karizmájából. Azaz rendelkezik azzal a karizmával, azzal a plusszal,ami képessé teszi erre a szerepre.   Összegezve tehát: Weber szerint a világ a racionalizálódással két inkompatibilis szférára bomlott: az értékracionalitás által meghatározott érzületetikára, amely azonban a gyakorlatiéletben működésképtelen, lévén képtelen az egyes lelkiismeretén kívül mással elszámolni,illetve a célracionalitás által meghatározott felelősségetikára,   amely azonban szükségszerűen a morális, lévén egy ex nihilo döntésen alapul (a személyes démon megválasztásán), amely számot vet az értékek teremtett voltával. Mint látható, valamilyen módon a karizmatikus vezér szerepe lenne (lehetne) a két szféra egységének megteremtése, lévén   ez egyesítimagában a célracionalitás (a választási mechanizmus hatékonyságának növelése) és azértékracionalitás (az adott karakter garanciája) sajátosságait.   III.   Reprezentáció és a politikai Ebben a politikum- felfogásban próbált a meg Carl Schmitt artikuláln i álláspontját. Látszólagszámára is, hasonlóan Weberhez, a politikum két egymás utáni állapota különíthető el: aközépkor, a „szubsztantív” korszak, és az újkor, a „pozitvista” kor. Azaz Schmitt erősösszhangban a weberi felfogással úgy véli, hogy valamiféle átalakulás ment végbe apolitikumban, amely egy értékmeghatározott állapot felől egy funkcionálisan meghatározottfelé mutat.    Schmitt elméletének egyediségét az általunk vizsgált kérdéskörben két fogalom adja: areprezentáció és a politikai ( das Politische ). Fontos megjegyezni, hogy mindkét fogalom valamilyen módon a politikum definícióját kívánja adni, azonban sokak szerint a kettőkonfliktusa feloldhatatlan, lévén a reprezentáció egy  Ordnungsdenken t, egy természetjogimegfontolást érvényesít, míg a politikai egy decizionista jogfelfogást. (W  OLIN 1990: 393) A  következőkben amellett szeretnék érvelni, hogy a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást,azonban a helyzet kétségtelenül konfliktusos.    A reprezentáció Schmitt szerint az aktus, amelynek révén egy személy vagy egy szervezetmegjelenít valamit, ami aktuálisan nincs jelen (K  ELLY  2004: 113, T  ALLÁR  2003: 80). Ez az állapot leginkább a középkorra jellemző, amikor a klerikus, a kereskedő, a lovag valamiönmagukon túlit reprezentáltak, és így reprezentálja a   katolikus egyház is azt a transzcendensigazságot, amelyet reprezentálnia kell. Schmitt szerint ugyanakkor a pozitivista jog, amely alapvetően az egyéneket egyenlő személyeknek tekinti, megszünteti ezt a reprezentációt, ahogyan a kapitalizmus is, amely az egyéneket kizárólag gazdasági aktorokként jellemzi.(Sokan ezt a felfogást Heidegger kultúrkritikájával rokonítják  M EZEI 2002.) Ennek  megfelelően a modern világban folyamatosan szorul vissza a reprezentáció, és ezzel az„ autentikus ” politikum, olyannyira, hogy amennyiben a kapitalista gazdaságnak sikerülátvenni az irányítást az államtól, a katolikus egyház maradna az egyedüli politikai forma(S CHMITT 1996: 25). Mivel pedig ilyen módon a reprezentáció nem jellemzi a modern államot, szükségessé válik  egy  másik forrásból biztosítani a politikum létét. Ez a másik forrás a politikai, amely már a hobbes- i fordulat után, az auctoritas, non veritas facet legem   korszakához tartozik. A politikai az a valami, ami az állam legitimitását biztosítja, és bármi lehet, ami képes azembereket barátokra és ellenségekre osztani (W  OLLIN 1990) . Azaz a politikai egy kritérium,amely a barát - ellenség megkülönböztetés kritériumát adja, és amelyet szerencsés esetben aszuverén biztosít. Szuverén pedig az, aki a különleges állapot felől határoz (S CHMITT 1985: 5). Itt tehát már világosan körvonalazódik az ellentét: míg a reprezentáció esetében létezett  valami transzcendens többlet  , amelyet a reprezentáló reprezentált, addig ebben az esetben a szuverén ex nihilo döntése   az, ami a politikait létrehozza.    Azt, hogy ez a két láthatóan ellentétes forma hogyan alkothatja mégis a politikum konzisztenselméletét mindjárt világossá válik, ha közelebbről szemügyre vesszük a  Politikai teológiát  . Ennek híres megfogalmazása szerint „A modern államelmélet minden jellemző fogalmaszekularizált teológiai fogalom.” (S CHMITT 1985: 36)  Azaz az államelmélet és a teológia közöttegyfelől leszármazási viszony, másfelől strukturális analógia áll fenn. Azaz a politikai teológialényege és értelme az, hogy a politikumról teológiai fogalmak, teológiai analógiák    segítségével   tehetünk állításokat. Ennek megfelelően állításom szerint annak megállapítása, miszerint   Schmitt a politikumra vonatkozó kijelentései teológiailag nem állják meg a helyüketlegfeljebb annyit jelent, hogy az analógia korlátozott érvényű, azonban maguknak akijelentéseknek sem metafizikai, sem politikafilozófiai érvényességét nem befolyásolják.    Azaz a két szféra viszonya a weberi elvarázstalanodás mentén érthető meg: a reprezentáció apolitikum „autentikus”   formája, amely egy transzcendentális   többlet megjelenítését szolgáljaa világban. Minekután azonban ez a transzcendentális többlet eltűnik, lévén a jogtudomány empíriája, hogy az isten kegyelméből uralkodó szuverének legitimitása kezdetbenmegcsappant, majd megszűnt, szükség van a legitimitás „mesterséges” pótlására. Ez a pótlék azonban már csak a politikum „inautentikus” formáját jelentheti (amennyiben komolyan vesszük   Római katolicizmus és politikai formá  ban foglaltakat), hiszen itt a szuverén a  „halandó isten”, aki –   ahogyan Isten felfüggesztheti a csodában a természettörvényeket –   felfüggesztheti a különleges állapotban a jogrendet. Azonban a szuverén nem reprezentál, aszuverén dönt.   Ilyen megfogalmazásban nyilvánvaló a hasonlóság a weberi dilemmához: természetesen akarizmatikus vezető sem pótolja az értékracionalitást, amely megszűnt a politikum részének lenni, azonban a felelősségetika adja meg a közösségi lehetőségét. Hasonlóan: bár a szuverénex nihilo döntése sem pótolja a transzcendentális többletet, amely megszűnt a legitimitás ala pjának lenni, azonban a politikai az, ami lehetőséget biztosít a politkum létrejöttére. Itt tehát a diktatúra nem az ideális állapot, hanem az utolsó mentsvár, amelyre azért vanszükség, hogy valami mentén még létrejöhessen a politikum. Márpedig a politiku m az ember lényegéhez tartozik Schmitt szerint, ennek megfelelően mindent meg kell tenni, hogy aztmegmentsük  (S CHMITT 1996: 19). IV.    A katekhon Ebben a megközelítésben tehát látható, hogy mi a tétje a katekhonról való beszédnek. A  katekhon a Thessalonikabelie khez írt második levél második részében fordul elő   (vö. P EERBOLTE 1997) , ahol az Antikrisztus eljövetelét visszatartja a katekhon, és ezzel hátráltatjaa végítéletet. Schmitt a katekhont egyértelműen az emberi erőfeszítéssel azonosítja: a világban megjelenő rossz, az Antikrisztus káoszával szemben a rendteremtő politikum ereje  (G ERÉBY  2009) . Ez az értelmezés a birodalmi teológiában hosszú hagyományra megy vissza.   Sokan érveltek amellett, hogy a kathekon, a káosz visszatartó ereje nem lehet morális cél,lévén az a parusziát, a mennyei Jeruzsálem eljövetelét késlelteti, és mint ilyen eleve legalábbisértéksemleges, ha nem negatív jelenség a teológiában. Azonban szeretném kiemelni, hogy Schmitt politikai teológiája nem teológia: az a politikumról alkotott sajátos elmélet, amely teológiai fogalmakat használ. Ennek megfelelően Schmitt fenn tudja tartani a katekhonteológiailag negatív jellegét, miközben a politikafilozófiában a káoszt visszatartó rendmegteremtése elsődleges imperatívuszként jelenik meg. Schmitt elmélete éppen arról apolitikumról szól, amelyből hiányzik az isteni dimenzió, lévén a reprezentáció „autentikus”politikumának nincsen szüksége katekhonra.    V.   Összefoglalás    A második részben tehát láttuk, hogy Max Weber társadalomfilozófiája szerint a modernitásmegragadható a racionalizálódás folyamatával, amely egy nehezen áthidalható töréshez vezeta társadalomban. A harmadik részben láttuk, hogy Carl Schmitt elmélete erősen támaszkodik erre az elméleti keretre, lévén a jogfilozófiában   próbálja meg (1) egyfelől megvilágítani ateológia legitimitásának eltűnését, (2) másfelől a teológia ilyetén eltűnése nyomán keletkezettpolitikumot teológiai párhuzamok segítségével leírni. A negyedik részben ezen leírás nyomán  jelent meg a katekhon pol itikai fogalma, amelyik rendet visz a világba, és ezáltal fenntartja azt. Tehát a katekhon, a Nagy Inkvizítor már kívül áll a teológia korszakán: számára már a tétnem az autentikus politikum, hanem annak megmentése. A megmentés természetesenmagában foglalja a Sátán ajánlatának elfogadását, azonban azt – amennyiben elfogadjuk, hogy a politikum az ember lényegéhez tartozik, és a politikum szükségképpen reprezentáció –   nem lehet nem elfogadni, hiszen azzal az embert mint olyat szüntetnénk meg. Azonban az
We Need Your Support
Thank you for visiting our website and your interest in our free products and services. We are nonprofit website to share and download documents. To the running of this website, we need your help to support us.

Thanks to everyone for your continued support.

No, Thanks
SAVE OUR EARTH

We need your sign to support Project to invent "SMART AND CONTROLLABLE REFLECTIVE BALLOONS" to cover the Sun and Save Our Earth.

More details...

Sign Now!

We are very appreciated for your Prompt Action!

x